Ma a reggeli hírolvasás közben elképesztő balgaságot fedeztem fel az emberek... tanult emberek fejében. A tanárok és szülők háborúznak saját magukkal. Ebbe a háborúba sajnálatos módon bevonják a saját gyerekeiket is, a vérüket akiket állítólag meg akarnak óvni minden effélétől. Sajnálatos módon nem jut el elég sok emberhez a szikra ami felnyitná a szemüket, hogy amit tesznek dőreség csupán. A tanárok (??) lázongásával kezdődhetett el az egész miazma. De kérdem én, mi lázadoznak ezek a szerencsétlenek?? Évi másfél hónap fizetett szabadságuk van, pluszban kapnak mindenféle pótlékot meg eztazt. Nekem senki ne mondja hogy szegény tanárok, nyáron dolgoznak a legtöbbet mert adminisztrálnak... Hát persze nekem meg tök van a hintóm helyén mi?! Problémák vannak ez tény, de a probléma nem a tanári fizetések körül vannak hanem az iskolák fenntartójának fizetési problémái körül vannak. Nincsen pénz krétára? No akkor bizonyára a tanárnak sincs fizetése... És vajon miért nincs pénz krétára? Talán mert előbb a humán költségvetést rendezik aztán a maradékot. Az a tanár amelyik most ott van kockás ingben - tényleg honnan is jött ez a kockás inges valami? Ami mellesleg matematikailag abszolút inkorrekt megfogalmazás ugyanis az NÉGYZETRÁCSOS és nem kockás ing... Szóval amelyik tanár (pláne matek tanár) most ott tüntetget az iskolában egy szál diák nélkül szégyelje el magát. Így kell példát mutatni egy gyereknek?
- Tüntessünk együtt valamiért amit te drága fiam/lányom sosem fogsz megérteni mert még mi sem értjük igazán.Az én szememben a tanárok ma akkorát estek (tisztelet a kivételnek, mert hála istennek még ilyen is akad) amekkorát ember még nem pottyant sehonnan. A neve elhallgatását ugyan nem kérő de emberi tiszteletből fakadóan meg nem nevezendő magyart (irodalmat és nyelvtant) tanító oktató/pedagógus/tanárképződmény volt képes olyan kommentet írni ami nem hogy helytelen volt helyesírási szempontból de még magyartalan is. Ezek után én ilyenre bízzam a gyerekemet?? De most komolyan... Ettől várom én azt hogy majd a gyerekem megtanul helyesen írni? Ugyan már. Ha ma Magyarországon ilyenek a tanárok akkor nem a finanszírozásban van a probléma hanem a tanárképzésben. Természetesen illendő megemlíteni itt is a kivételt, kivételeket, mert akadnak szép számmal. Akik jelen pillanatban is ott ülnek az óráikon, a rájuk bízott gyerekekkel és tanítanak.

Fáj, hogy ma, ezek a taxisokon (ez egy másik mafla történet...) felbuzdult tanárszerű lények arra hergelik a gyerekeket hogy ne menjenek iskolába. Az a szülő amelyik ezt hagyja, kérem... mit kérem felszólítom hogy azonnal hívja a gyámhatóságot és kérje a gyerek állami gondozásba adását mert ő maga képtelen ellátni a szülői feladatait! (Nem lesz jobb a gyereknek, sőt... de legalább iskolába jár míg tankötelezett.)

Ismét Keszthelyen. Az elmúlt időszak elég zűrös volt. 14 éves korom óta nem volt ennyi ideig otthon mint március óta. Igyekeztem emberek közt lenni, mert feldobott az új, az ismeretlen. Akkor és ott elvesztettem nem csak valakit hanem valamit is. Elvesztettem önmagamból egy darabot, minden palást s álarc a semmibe veszett. Sokáig tartott mire újat csináltam de talán mostanra elkészült. Kezd tisztulni a kép bár még koránt sem olyan mint volt. S tán sosem lesz újra olyan. Voltak barátaim is akárcsak maszkok. De utóbbival együtt a barátok is az enyészeté lettek. Egy maradt csak kibe kapaszkodhattam. Bár valószínűleg őt ezzel a ragaszkodással tettem kétkedővé. Most újra itt vagyok Keszthelyen ahol megszületett az első álarc arra hivatottan, hogy leplezzem mindazt ami nem tartozik másra, de mégis emberek közé tudjak menni. Azzal, hogy mindez elveszett, elvágtam magam a külvilágtól egy időre. De ez nem mehet így tovább. A nyáron dolgoztam mint egy állat, hogy felejtsek és ne kelljen gondolkodnom semmin. De ez sem megoldás. Ha nem agyalok akkor addig kísér míg a megoldást meg nem találom. Volt pillanat mikor úgy gondoltam minél később jön el az agyalás annál kevésbé lesz fájdalmas. Tévedtem. Ezért szépen apránként kezdtem boncolgatni a fájó szálakat. Némelyikük a húsomba mart, némelyik megvágott akárha a friss papír - észrevétlenül. S volt amelyik egyenesen az arcomba löttyintette forró igazságát. A tények nem változnak. Soha nem is fognak. Az álmok egyre csitulnak, kezdenek megnyugodni. Legalábbis ez a látszat. Valamit ki kellett találnom, hogy újra emberek közé tudjak menni. Hogy ne az legyen az első kérdés: "Hogy vagy?". Ami pozitív, hogy ezen időszakban sem felejtettem el önmagam. Ekkor is folyton figyeltem és tanultam bárkitől bármit ami hasznos lehet számomra. 
Most, hogy esik, újra átélem az első írás mámoros ízét. De régen volt már. S mennyire megváltoztatott mindent. Az ember hajlamos azt hinni, hogy rossz után jó jöhet csak és csak ölbe tett kézzel kell rá várni. Megsúgom: Nem így van. Ha az ember csak elvegetál akkor a jó nem fogja csak úgy megtalálni, ellenben a rosszal. A jóért tenni kell. Elmélázva ezen rájöttem, hogy hiába dolgoztam egész nyáron, a jót azzal nem alapoztam meg. Persze eredménye van, csak számomra nem releváns. Van egy épület két részre osztva, hivatalosan, műhely és garázs. Az előbbiben valószínűleg nem fogom degeszre keresni magam, bár tuti születik ott pár jó ötlet a tűzben izzva, s kemény kovács kezek megmunkálása által. De jelen állás szerint az egész arra volt jó, hogy ne az udvaron "ázzon" a drága szerszám. A kemény munka meghozza gyümölcsét? Lehet nem voltam elég kemény, sőt biztos. Nem mondom, hogy hiába izzadtam reggelente a fent említett kovács kezek keményítése céljából, de látszatja kevéske van. Többet bírok, tovább. És ennyi. Kissé elkalandoztam más irányba, de alapvetően így meg tudom mutatni, hogy sikerül valamelyest könnyíteni az agyalás okozta fájdalmakon. Néha kell a kicsapongás, néha kell egy másik út amit bejárhat az ember. 

Ó édes naivitás. Hogy az emberek milyen könnyen manipulálhatók. A legtöbben egyszerűen képtelenek átlátni a külsőségeken. Sőt mi több... Kívánják, hogy megvezessék őket. Vagy azért mert egyszerűbb, vagy mert nem képesek felfogni a valóságot. Ez igazából teljesen mindegy is. A lényeg, hogy elfogadják amit mond nekik az ki átlát a ködön. S mit tehet az aki igyekszik eloszlatni valaki fejében a ködöt? Semmit. Az a köd nagyon nehezen akar megszűnni. Nem marad más lehetőség, csak egyszerűen nem foglalkozik tovább a homályos elmével és nevet. S persze ennek eredménye is lévén, a kinevetett egyén bambán bámul a nagyvilágba és értetlenül áll a nevetés útjában. Azt hiszi ő mindent ért és csak egy érzéketlen ember képes nevetni ilyen dolgon. Holott nem is sejti, hogy mi miért történik. Az meg sem fordul a fejében, hogy az érzéketlennek vélt ember játszik, mert ő már felfedezte azt mit a buta sosem fog. A valóság sokkal komplikáltabb mint az sokan hiszik. Az előre jutást meg kell tervezni, nem elég elképzelni. Szinte bármiben feljebb lehet jutni ha van egy kész tervünk. Szinte... A tervezési folyamat nem kétperces meló, hagyni kell időt a leülepedésre is, aztán az újra tervezésre, ha felfedeztünk valami hibát a kreálmányban. Márpedig hiba mindig van. Vagy mert nem figyeltünk eléggé, vagy mert külső okokból kifolyólak változott a helyzet. Ha van egy jó alapod akkor a külső inzultációkra, ha nem azonnal de gyorsan lehet reagálni, persze az egyszerű embernek ez "lehetetlen kihívás". Ők ezért nem lesznek sosem sikeresek. No igen az egyszerű embernek a siker általában pénzt jelent, s csak legyint, mondván a pénz nem boldogít. Holott ma már mindent ezek a kis érmék és papírfecnik uralnak. És de. A pénz boldogít. Pláne ha van belőle elég. És ahhoz, hogy legyen, kell egy terv. S neked kedves, nincs terved. Van egy elképzelésed amivel sikeres sosem leszel, gazdag meg még úgy sem. Hát csoda, hogy csak nevetek a külvilági sérelmeken? Én tudom, hogy mit akarok, és igen. Átgázolok bárkin hogy elérjem, mert csak így érhetem el azt amiről a terv szól.

Az ember azt hihetné, hogy könnyű feldolgozni. És tényleg aki nem élt meg ilyesmit annak könnyű azt hinni hogy minden rendben azzal aki már átesett egy ilyenen. Kicsit úgy érzem mintha háborút vívnék. Többnyire saját magammal. Olykor vannak álmaim, mikor újra látom őt. Az agyam tudja, hogy ez lehetetlen, de a szívem reméli hogy igaz. Mikor a kettő egymásnak feszül, az agy majd eldurran a szív pedig kifacsarodik. Ez szüli az álmokat, amikben újra s újra át kell élnem a borzalmat. Hogy apámból a kezeim között száll ki az élet utolsó szikrája is. Aztán jön a többi. Amikor újra s újra el kell mondanom mindezt a családomnak. A mama hazugnak nevezett, s közben ordítunk egymással. És csak várom, hogy az orvosok hozzák a hordágyat, de ők csak nem akarják, és belevigyorognak a képembe. Aztán kezdődik előről. Az egész. S az álom csak nem akar menni. Visszatérő vendég. Van hogy csak látom, beszélek vele, és vágyom rá hogy utoljára megérinthessem. Hogy bocsánatot kérjek tőle. Mindenért. Hogy elmondjam neki szeretem. Tudom, hogy hiába minden, ő már sosem jön vissza. A mazoizmus egy új fajtáját találtam meg az álmokban. Olykor szinte fizikailag is érzem, hogy velem van. És szeretek rémálodni. Mert az érzés ami elfog, olyan valóságosnak tűnik, hogy el sem akarom hinni hogy elment. Lassan egy éve már. És nem tudom mikor lesz már vége. Nem tudom mikor fog enyhülni a hiánya.Mindenesetre a láncreakció beindult. Talán ezek a problémák csak azért vannak, hogy eltereljék a gondolataimat. Talán. De talán nem. Szeretnék menekülni, szabadulni az egésztől. S csak futni vágyom ilyenkor. Lehetőség szerint ki a világból is. Vagy annak végére. 
Nem. Tényleg csak kevesen tudják milyen érzés az mikor valaki a két keze között távozik. Manapság már az emberek kórházakban hunynak el, vagy balesetben, de nem a gyerekei kezei között. Az okosok azt állítják fel kell dolgozni aztán majd jobb lesz. Nekik megsúgom ezt nem lehet. Vagy csak tán én nem vagyok elég erős hozzá. Persze egy dolog az amit látnak az emberek, és egy másik amit nem látnak. Jól sikerült az álarc. De nem bírom már ezt sem. Égeti az arcom a vidámság mikor a rémálmok gyötörnek s csupán pár órákat alszom. Legszívesebben széttépném az összeset, de tudom ezt nem tehetem meg, a saját és a család érdekében sem. Ma már nem alszom. Nem merek.
Olyan érzés mint amikor a kisgyerektől elveszik a cumiját. Ordítani tudnék. Törni, zúzni. Elgondolkoztam rajta, hogy mi lenne ha egyszer senkinek nem venném fel a telefont egy egész álló napig. Vagy kettőig. Hányan lennének akik aggódnának értem. Aztán rájöttem, hogy felesleges ilyet csinálnom. A családomon kívül egyetlen ilyen emberről tudnám ezt elképzelni. Mivel a többi egyszerűen nem is keresne. Újfent kapcsolati leépítést kell eszközölnöm. Kapnak két hetet. Aki keres az bekerül a rosta következő fordulójába aki nem... Nos azok mehetnek a levesbe bőrkének.

Eszetlen balga népség! Ésszel fel nem fogják mi miért történik, és hogyan. Hisznek, bíznak, remélnek. Aztán mi végre?! Racionális gondolkodást mellőzve vakon menetelnek az árnyékban, valami olyan mellett vagy alatt amire bizonyíték sosem létezett. Pusztán egy barbár kor részeges emberének leírása. Magyarázat nélkül róják a köröket. Tudatlanságra nevelték őket, már kiskoruktól fogva. Nem feltétlenül az ő hibájuk, ez már a vérükben van. Képesek fejet hajtani valami olyasmi előtt amit csak elképzelni tudnak, már ha van annyi képzelő erejük. Fanatikus bolondok. Nincs isten. Nem is volt soha. A mágia csupán szemfényvesztés, a vízből-bor csoda csupán a ma ismert tablettás megoldás igen korai csalása. Vízen járás sem lehetetlen, tudni kell a trükkjét. Az egész humbuk. Ami létező az a fizika. Nincs semmi mi megkerülhetné a törvényeit, mit olyan emberek fedeztek fel akik elméjét nem homályosította semmiféle tévképzet valami istenségről. A gyengék számára lett kitalálva ez a mese. Igen megnyerő sztori, sokan beveszik. De aki csak kicsit is képes a józan gondolkodásra az meglátja az igazságot. A pedofília melegágyát, és a pénz utáni sóvárgást. Papok, kik bort isznak, s vizet prédikálnak, azok kiknek nem jutott más az életben csak az álomkép valamiről ami nem létezik. Azok rontják meg a nép elméjét a csodatevőről, aki minden bizonnyal, csak egy ügyes szemfényvesztő volt. Viszont elismerésem neki. Nagyon jól sikerült a trükk.

Barát. Mit jelet ez a szó? Manapság nagyon sokan hangoztatják okvetlenül, és felelőtlenül. Sokan azt sem tudják ténylegesen mit is jelent. dobálóznak vele mígnem megunják és volt nincs. A női barátságok esetében ez még nagyobb hangsúlyt kap, ugyanakkor az átlag nők 90% teljesen máshogy értékeli a barátságot mint a férfiak. Nos akkor mi is a barátság? Az mikor két ember naphosszat hajtogatja egymásnak: barátom így, barátom úgy (vagy épp barátnőm...) Nem. Vagy az mikor kitárulkozik a két fél egymásnak? Na ez már kicsit közelít, de még ez sem az igazi. Pláne nem úgy ha csak az egyik fél nyílik meg a másik meg csak hallgat. A barátság az, ha nincsenek feltételek, nincsenek előítéletek. A bizalom nem csak hírből ismeretes számukra. A barátság nem fán terem, felépül. Ha van miből. Sajnos ez kétoldalú, ha az egyik félnél már alakulóban van, azt jelenti megbízik a másikban, ha hibáz ellene akkor is. De ez a pohár is betelik egyszer. A nők esetében ez a pohár addig telik míg el nem törik. Ezt a poharat most eltörték.

Az ember nem változik. Olykor igyekszik, de alapvetően soha nem lesz képes megváltozni. Ideig óráig talán sikerülhet, de hosszabb távon sosem. Azon morfondírozom, hol szúrtam el. Nem ezt. Hanem úgy általában az egészet. Van aki eltaszít a bajban, a másik jön, tapad aztán mikor felé fordulnék hanyatt homlok menekül. A torkom elszorul eme szerencsétlenség tapasztaltán. Lassan tényleg kezdem azt hinni, hogy bennem van a hiba. Vajon lenne értelme újra elfordulni az egésztől? És ha megteszem akkor nyerek vele valamit? Vagy inkább vesztek? Bár veszíteni nem tudok. Már nincs mit. Nem látom értelmét a tetteimnek. Persze a munkában elért eredmény látható, és értelme is van. Már ha eljutok a végéig. De minden más elméleti, és nem kreatív tettek feleslegesnek tűnnek. És valóban nem értékeli senki. Na jó ez kicsit túlzás de... Nem látom értelmét a suli folytatásának sem. Elvonulnék végre. Valahova messzire. Ahol senki nem ismer, és senki nem is akar megismerni. Csak lenni, élni, nem gondolkozni. A pár évvel korábbi esetek hatására elindult egy változás, amit azt hittem végleges. Tévedtem. Jött valaki aki kicsit lelassította a folyamatot. Aztán ezt követően egy másik illető szinte teljesen visszafordította. Tehát megcáfoltam önmagam. Az ember mégsem változik. Csak körkörösen beleesik ugyanabba a kibaszott hibába. Vajon van kiút ebből a csapdából? Lehetséges egy kiskaput találni amivel végre előre haladhatunk?

Leírhatatlan, feldolgozhatatlan. Az álarc működik, mint mindig, minden esetben jól takar. Noha van ki átlát rajt, senki egyéb észre nem veszi. Úgy érzem kezdek kifogyni a maszkokból. Kezdem nehéznek érezni az egész rejtőzős formációt. 
Ez az év csak egy nagy kupac sz@rt tartogatott számomra. Amikor már azt hittem - naivan-, hogy innen már csak felfelé vezet az út... Bebizonyosodik, hogy az ürülék tenger is képes hullámzásra. Még mindig nem voltam képes rendesen kibőgni magam apum miatt. És még mindig nem voltam képes rendesen bebaszni ugyanezen ok miatt. Egyetlen dolog... nem kertelek, személy volt akire mosolyogni tudtam minden maszkolás nélkül is. Aztán mikor hajnalban kaptam egy telefont. Az a bizonyos tenger nem hogy hullámzott de még egy cunamit is indított. 
El képzelni sem tudom milyen érzés lehetett számára - valószínűleg nem is akarom- és, hogy milyen lelki sebeket ejtett rajta. De nem csak ő szenvedett. Aznap nem voltam képes alvásra, se evésre. Már-már nekem volt kellemetlen, hogy zaklatom szegényt egész nap, hogy jól van e. Jól volt állítása szerint. Kelletlenül de hagytam magam megnyugtatni, mert tenni úgysem tudtam volna semmit. Holott ha tehettem volna...! Immáron itthon van, de a sejtésem beigazolódni látszik. Mélyebb sebet ejtett a vadon a brutalitás mint azt ő maga is gondolta volna. S ezt tetézendő az is belerúg akitől ugyan számíthatott volna rá, de jóhiszeműsége mégsem gondolt rá. Bizonyára engem feleannyira sem zaklatott fel mint őt, de esetemben is mély nyomot hagyott ez az egész. Egy ideje már, bizonytalan vagyok a saját döntéseimet illetően. Fél éve ha megkérdezik: Min változtatnál ha újra kezdhetnéd? Simán rávágom, hogy semmin. De ha ugyanezt most kérdeznék... Ezernyi pont lenne, ahol valamit máshogy csinálnék. Folyamatosan apun jár az agyam ilyenkor. Hogy vajon ha akkor mást csinálok akkor is ez történik? Leginkább ezek a gondolatok azok amik csak úgy zabálják az álarcokat. De van ki átlát rajtuk. Ez a valaki egy meghatározó személy lett az életemben. Bár már szerelemről nem igazán beszélhetünk a már oly sokat emlegetett szeretet még így is tartós barátságot ápol. Ez viszont azt jelenti, hogy amit most ő átél, gyengített dózisban -akárha a vakcina- ugyan de én is megkapom. Érzem a fájdalmát pedig fel nem foghatom. Mindig is csodáltam azért ami. Egy páratlan fenevad akit bűn simogatni. Bűn, mert a végén még az hiszi meg akarják szelidíteni. S hogy csodásabb egy ilyen vad? Látni ahogy szabadon száguld a szavannán? Vagy egy ketrecbe zárva szomorúan sóvárog a szavanna után? Sejtésem szerint ez mégsem kérdés...
A nem tudom nem mindig válasz. S most is csak a bizonytalanságom tükreként szolgált. A határt még mindig nem látom, viszont az erőm jóval nagyobb annál mint amit eddig használtam. Magam is meglepődöm mikor elkap a cunami és nem fulladok bele. Csak ez a búskomor hangulat ne lenne. Mérgezi a mindennapjainkat.

Több hónapja most írok megint. Voltak próbálkozások de mind belefulladt önnön mondatlanságába. 

Hajnali 2 óra. Megint nem tudok aludni. Valószínűleg megint túl fáradt vagyok hozzá. Ha el is alszom reggel már korán felébredek, felkelek, mert nincs jobb dolgom. Nem tehetek mást. Bár az is előfordulhat, hogy nem is merek elaludni. Már több mint egy hónapja mindig ugyanazt álmodom. Ugyanazt a borzalmas reggelt. Nem mondtam senkinek eddig, mert úgy gondoltam el fog múlni. De nem. Csak nem akar. Napról - napra felkelek, este lefekszem s minden nap újra össze és össze török. Ezt nem láthatja más, senki. Nem hagyom. Nem engedhetem meg, hogy más ily mélységesen belém lásson. Aki nem tud róla észre sem veheti a szenvedést, a fájdalmat. Szalmaszálon táncolok. Jobban mondva magam vagyok a szalmaszál, mely hízik s görbül midőn új nap kél, s ezzel újra megtörök. Míg egyszer végleg el törik. Meddig és hogy bírom? Ki tudja?! De az biztos, hogy nem adom fel. Én vagyok a támasz öcsémnek, és anyumnak. De nekem ki a támaszom? Engem ki fog felemelni ha elesek? Ami azt illeti van valaki. Valaki aki tán nem is tudja, hogy mennyit segít. Sejti ugyan, hogy támogat, de el képzelni sem tudja mennyire. Ez idáig nem említettem neki, s eztán sem szándékszom. Nem akarom, hogy ezzel plusz terhet akasszak a nyakába. - Van elég problémád így is. - Rossz szokásom, hogy nem akarok lógni koloncként senkin. 
Furamód még most is dalolásznak a madarak. Ez sajnos gondolkozásra késztet. De legalább kellemes nótát nyomatnak, így nem borús agyalás a vége a dolognak. Sokat tanultam tőle. Az életről, a munkáról, s az emberekről is. Bár utóbbiakról saját felfedezéseim is vannak. Sok emberrel az a baj, hogy túlságosan előre gondolkoznak, terveznek, csak épp nem tesznek ezekért a tervekért. Én is tervezek, de sajnos nem látok. Kipattant a fejemből, hogy majd kell egy autó. Tettem is ez irányba. Nyitottam egy új bankszámlát, vagy betétet, megtakarítást nevezzük bárhogy is... Az oda tett pénzhez nem tudok hozzá nyúlni, csak ha személyesen megyek be. Amikor tudok teszek be egy kicsit, s majd ez szépen gyűlik. Az autóra. Ez volt az utolsó épkézláb ötletem már vagy három hete ami hosszabb távra szól két napnál. Azóta egyszerűen nem tudok előre gondolkodni. Nem tudom, mit teszek, mit csinálok ha vége a magic projektnek. Mert lassan annak is eljön az ideje. Talán mire vége, egy kicsit kitisztul az elmém, s már nem mindennapos lesz a reccsenés. Olykor napközben is elkap a letargia, de ezeket a felindulásokat sikerrel kezelem. Nem látom ugyan az utam "végét", de tudom, hogy mit szeretnék. A már korábban elképzelt dolgok megmaradtak, csak épp elföldeltem őket. Tudom, hogy meg fogom őket valósítani, de most még bennem van, hogy mi lesz anyummal? Ha én eljövök ki vigyáz majd rá? És öcsémre? Tisztában vagyok vele, hogy nem lehetek mindig ott mellettük. S eddig ez irányban is tettem lépéseket. De most... Félek attól, hogy ott rothadok meg abban a pici koszos faluban, egy rabszolgatartó kezei alatt gályázva. Persze, tudom, hogy ez nem így lesz. Legalábbis ha sikerül kicsit kitisztítanom az agyam akkor tudom. Ez megint kicsit összevisszaság lett, a szokásosnál nagyobbak az élek az írásban. 

A szomszéd műsort adott... Most ért fel, én meg kimentem rágyujtani egyet. Az ablak előtt a függöny nem volt elhúzva, s ő meg a barátnője lefekvéshez készülődtek. Pasiból vagyok így végig néztem. Semmi extra, de azért meg kellett állapítanom, hogy a szomszéd lány csöppet meghízott. Viszont a barátnője nem rossz, de - miért is ne lenne mindig egy "de"? - az arca nem tetszik, sem a haja. Az a most divatnak számító félig kopasz félig semmilyen haja van...

Éjszaka 23:41. Nem jön álom a szememre. Egyedül vagyok, agyalok. Mindig is a miértek foglalkoztattak. Miért így működik, miért úgy kell csinálni, miért történnek úgy a dolgok ahogy?! A miértek világában élek. Tudni vágyok mindent ami a színjáték mögött, a falak túloldalán van. Ezért tanulok még mindig. Ezért csináltam ennyi szakmát, ezért élek úgy ahogy. Az ajtó nyitva, a sötét éjszakára tárva. Madár zaj tolul be rajta. Vajon miért énekelnek ilyenkor? Mikor egyedül maradok a gondolataimmal mindig a miérteket keresem. Most is. Miért pont neki? Miért pont most? Holott ezekre a kérdésekre sajnos tudom a választ. Elment, s már sosem jön vissza. Hátra hagyott egy rakás megválaszolatlan kérdést, olyanokat mint például: "Ez meg mi a szösz?" "Ez minek az alkatrésze?" "Ezt hogy a fenébe kell összerakni?" "Hol a bánatban lehet az?" Hogy ezek a kérdések ne zaklassanak munkába temetem magam. De vajon meddig bírom ezt így? Valójában egészen addig nem is érdekel míg ki nem borul a bili. Soha senkinek nem kívánom azt amit mi átéltünk. A kezeink között halt meg.  És nem értettük az utolsó szavait. Vajon segítséget kért? Vagy csak közölte, hogy szeret minket? Ahogy elernyedt a teste és hátra bucskázott a feje, a mai napig élesen él bennem. Mikor észre vettem, hogy nincs pulzusa, dühömben ütni kezdtem a falat, de csak felületi horzsolás maradt. S az is kezd már múlni. Bár azt kívántam soha ne gyógyulna be a seb amit akkor szereztem amikor még az élet utolsó szikrája nem távozott belőle. Lassan kezdett csak múlni a bizsergető fájdalom. De a fene egye meg gyógyulni látszik. Eleinte azt reméltem, hogy majd akkor fog csak begyógyulni ha már a lelki seb is enyhül. Tettem is ez ügy érdekében; nap mint nap lekaptam róla a sebet, hogy újra érezzem azt a fájdalmat amit akkor éreztem mikor még volt remény. Elkezdtük az újra élesztését, ütemesen nyomkodtuk a mellkasát, lélegeztettük, míg ki nem értek a mentősök. Berontottak a házba, félre penderítettek, s átvették az újraélesztést. Anyut folyamatosan beküldtük, hogy ne nézze, majd mi vigyázunk rá. Egy órán át dolgoztak rajta, s mi azt vártuk, mikor szólnak, hogy hozzák a hordágyat. Nem mondták. Csak felírták az időt, és szomorú szemmel bámultak ránk, és közölték, hogy hívták a hullaszállítókat. Én hívtam fel a rokonokat még aznap reggel, hogy mi történt. S én szóltam a mamának is. Át jött, lerogyott mellé és csak üvöltött. Folyamatosan lerántotta róla a lepedőt. Nem bírtam elfogadni, hogy meghalt. Nyitott szájjal feküdt a folyosó közepén, és nem mozdult. Mondhatom mindenki azt várta, hogy horkantson egyet, mert pont így szokott aludni is mikor horkol. De nem tette. Hamvasztottuk, ahogy kérte. Az én cipőmet kapta az utolsó útra. Az egész dologban az nyújt egy kis fényt, hogy tudta: szeretem, bár ezt sosem mondtam neki. Az élet megy tovább, csak csöppet nehezebben. Ma megnéztem egy filmet. Happy end lett a vége. De bármi más filmet megnézek, mindegyiknek az a vége. Ha körül nézek magam körül mindenhol "boldog embereket" látok. Noha boldogságuk bőven hazugságon, színjátékon alapul. De ezt ők nem tudják. Nem akarják tudni. Tudtam eddig is, hogy az élet nem tejfel. Keményen meg kell küzdeni mindenért. Ez a láng most erősen megcsappant. Tudom, hogy be kell fejeznem az egyetemet, és be is akarom, de vannak pillanatok mikor nem, hogy nem érdekel, még a folytatáson is elgondolkozom. De mindig eszembe jut, hogy apu mennyire örült neki, hogy már többre vittem mint ő. Mindig neki akartam egy kicsit megfelelni (s persze magamnak). Eztán csak az emlékének fogok. Szombat esténként körülnézek a buliban, de már nem tudok nevetni az embereken, (csak a nagyon kirívó példányokon) csillapodott a szarkazmus, és enyhült az egoizmus. Úgy érzem az urnával együtt engem is eltemettek. Legalábbis eltemettem magam, az igazi énem. Tudom, hogy ki kell ásnom magam a gödörből. S ez menni is fog. De nehéz. Ha hasonlatot kellene mondanom, csak az jut eszembe, hogy leszaggatott körmökkel kell ásni egy lyukat puszta kézzel. Minden véres, és pokoli fájdalmak gyötörnek, de te ásol tovább, mert nem állhatsz meg, az élet nem áll le. Újra neki álltam edzeni. Érzem, hogy sok volt a kihagyás, de most egy olyan erő hajt ami ezerszer hatásosabb (ilyen szempontból) mint bármi más. A düh, a harag. Ahogy elborul az agyam nem érzem, hogy meg kéne állnom, csak szétcsúsznak a kezeim. Ez az este jó volt rá, hogy mindez kiderüljön. 
Egy ideje, már mozgolódott bennem ez az egész. Talán kissé megkönnyebbültem, hogy leírtam. 

Kint langyos - már már- meleg szél erőlködik, s közben a röpképes teremtmények csacsogása zavarja a csendet. Belegabalyodok a gondolataimba. Minden cikázik össze vissza. Az álom csak nem akar jönni, de már nem is bánom. Kellett ez ahhoz, hogy kissé lenyugodjak. Viszont most elkezdett fájni a gyomrom. S jóval több ősz szálat fedeztem fel sörényemben mint ez előtt. Talán a sok idegesség és a kevés pihenés az okozója. De állítólag nekem jól áll, így nem foglalkozom vele. 

Szóval a happy end, és a miértek. Miért mindenki más (közzel - hellyel...) élete happy end? Ezzel a kérdéssel csak az a bibi, hogy erre tudom a választ. Mert ezek az emberek nem akarják tudni a miérteket. 
Eljátszottam a gondolattal, hogy olyan leszek, mint ők. De én nem tudok, nem vagyok képes beállni a sorba birkának.

0:58

Kell egy hely. Egy olyan ahová bármikor betérhetek. Ahol elbújhatok a világ elől gondolkozni. Ahol nem zavar senki. Egy hely, ahol nincs semmi. Pusztán a sötétség, fény nélkül, csupán egy pad ahová leülhetek, gondolkozni. Távol a világ zajától. Most már rám férne. Csak gyűlik, és sokasodik, ólom súllyal nehezedik az mi belül van. Meg kell találnom a megoldást, hogy letegyem terhemet, különben utat tör magának a külvilágra, véresen szaggatva fel testem és lelkem. Sok próbálkozás volt már, de egyik sem bizonyult tartós megoldásnak. Ilyen talán nincs is. Az alkohol volt az első ami ideig óráig segített, inkább óráig mint tovább. De ez nem megoldás. Aztán a testi vágyak kielégítése hozott nyugodtabb perceket, de viszonylag rövid időn belül ez is hatástalannak bizonyult. A szerelem mint olyan, számításba sem jöhet e téren, az ugyanis csak újabb bonyodalmakat okoz. Volt ami kicsit hosszabb ideig képes volt lekötni a fölös energiákat, de sajnos annak is vége szakadt, s azóta sem lelem a megfelelő ellenfelet hozzá. Igen a vívás. Ez a "sport" olyan fantasztikusan képes volt utat nyitni a problémáknak a külvilág felé, hogy észre sem vettem. Olyankor nem foglalkoztam a problémákkal, csupán az ösztönökre hallgattam. Egy vérengző fenevadat engedtem szabadjára, amik valójában minden terhem képi megjelenésének felelne meg. Ilyenkor az állat kitör, és vagdalkozik, hárít, s újra támad. A szünetekben pedig kifulladva visszatér börtönébe szusszanni egyet a következő mérkőzés előtt. A gong szóra állkapcsait megfeszítve üvölt és már töri is az utat kifelé a következő csatába. Amit nem feltétlenül ö nyer, de mindenképpen kielégül. A vívás, egy volt a legmegfelelőbb megoldások közül. De sajnos már nincs megfelelő ellenfél. Egyedül is próbáltam, gyakorolni, de ilyenkor nincs meg a tűz. Az állat szelíden vánszorog elő, észrevétlen marad s csak halkan szinte suttogva vonyít. 
Volt még az írás, ami enyhített, de van úgy, hogy nincs meg az a hely, ahol írni lehet. Nem tudok úgy írni ha nem vagyok egyedül, ha nem hallom a saját gondolataimat, ha nem érzem magamban az ürességet. Most érzem. S jól esik. Végre egy kis pihenő a folyamatos agyalás közepette. Az áhított csend. A helyet még mindig nem találtam meg, de a csendre végre ráleltem. Nem tudom meddig tart még, de kiélvezem. 
Az utcán sétálva, azt látom, mindenki komor arccal sétál, rohan s azt sem tudja hova megy, csak lépdel tova. A hivatalban a hosszú sor kígyózik, mind csupa ingerült ember. Egyedül én voltam aki... 
Megszakadt a csend. Utálom ezt...

Megpróbálom leírni a leírhatatlant. Azt mi legbelül van, létezik, stagnál. Olyan mintha üres lenne, de mégsem. Olyan mintha folyton áhítozna valami után, pedig nem. Olykor elnehezül, máskor meg szabad, mintha nem léteznének korlátok. Gyakran mélázok ezen mostanában. Lenne mi lekössön, de jelenleg ezt a hátam közepére nem kívánom, bár kötelesség. Viszont mikor engedek magamnak egy kis pihenőt... Nem tudok leállni akkor sem. Az agyam aktív, sürög - forog szüntelen. Hiába ordítok vele, hogy elég legyen már, mintha süket lenne, csak folytatja a kattogást megőrjítvén engem. Az éjszakáim lassan teljesen álmatlanná válnak. S így hiába a "helyes" táplálkozás, egyszerűen befogadásra képtelen lesz az elmém. Ha megállok, valójában csak egy másik ösvényen kezdek el rohanni, míg vissza nem kanyarodom a kényszerű útra ahol csak sétálgatok. Mit kéne tegyek, hogy kicsit kikapcsoljam magam? Talán egy kis pihenés valahol távol, -távol ettől az országtól- jót tenne. 

Ez jó ötlet volt, kicsit enged a szorítás, kicsit enged a kötelező útból. Most úgy érzem egyszerre futok az egyik, s sétálok a másik úton. Talán ez lehet a teljes összpontosítás előszele? Hát remélem, azaz ajánlom... 
Két út, holott számos más lehetőség is akad. De amíg az egyik megvan addig nem tudok rátérni másikra. De vajon melyik a helytelen út? 
Volt már rá példa, de nemrégiben megismétlődött. Minden ok nélkül rám tört a zúzhatnék. Ember feletti erőt éreztem, s hogy bárki álljon is elém, átgázolok rajta. Mintha a testem pontosan tudta volna mit akarok tenni -még jó, hisz az enyém...- ebből az erőből merítve megvédett a hiába való károkozástól. Többnyire a saját magamban okozott károktól voltam védve. Hiába ütöttem, hiába dörzsöltem, a bőröm csak nem akart engedni. Az izmaimmal együtt a bőröm is acél keménységű lett (azért volt mi eddze kicsit). Úgy gondoltam, ha látom, hogy kiserken egy csepp vérem megnyugszom. De azt látván, hogy egy karcolást sem tudok ejteni csak még jobban elöntött az elkeseredett düh. A harag és tehetetlenség egyvelege bénította meg az agyam. Nem gondolkoztam csak ütöttem. Mindhiába. Az első esetből tanulva, könnyebben ment a megnyugvás, bár időbe telt mire feldolgoztam, mit is kell tennem. Azóta sem tudom, mi hozza ki belőlem ezt. Ha van, ha nincs akkor is előjön olykor ez a szörnyeteg. Bár csak egyszer volt belőle problémám, s akkor is egy régi ellentét látta kárát (vagy épp elégtételét). Miután lehiggadok, nem marad más csak az üresség, a remegés, a sírhatnék. Úgy gondolom, ez az utóterméke annak... 
Végre, kifogyott a tollam...

Kezdem azt hinni, hogy rosszul ítéltem meg egynéhány embert. Túl pozitív osztályzatot adtam.
Már külön külön nem megy az olaj csere. Mind a kettő kell, hiába nem bírom megmozdítani már a kezeimet, egyszerűen nincs mi elterelje a gondolataimat. Ezért sem szeretek itthon lenni. Ha kint nem tudok dolgozni akkor be vagyok zárva. Itt nincs semmi. Menjek tán el a kocsmába? Mivégre? Persze akadnak ott korombeliek, de csak testileg érettek, a szellemük megragadt valahol az általános 8. osztály és a szakmunkásképző 10. között. Aki ismer, tudja, nem vagyok egy alkoholista alkat, sosem láttam értelmét a részegedésnek. Lassan kezdem megérteni, ha részeg az ember akkor legalább az idő alatt nem kell a gondokkal foglalkozni. A baj csak ott van, hiába tervezem el, hogy én most (vagy bárakármikor is) lerészegedem, nincs miből részegedni. Így elég kellemetlen helyzet alakulhat ki. De ha lenne is. Nem félő, hogy átlendülök a másik oldalra?? Amikor már nem a problémák elnyomására használom az ivást, hanem mert csak úgy?! Eleinte nem hajlandó az alkoholista tudomást venni részeges mivoltáról. S mire feleszmél, már kész a baj. Egyre inkább csábít, egyre inkább nem akarok a valóság ragadós hálójában a problémákat kergetve véget nem érő, hiábavaló csatákat vívni. Több út létezik, egy a valóságtól távol, alkoholistaként, egy valóságos, aki feladja, és egy aki már csak azért is megmutatja. Az elmúlt héten jöttem rá, az alkoholizmus nem csak az idősebbek és férfiak problémája. Midőn a bárban ültem s vártam, belép egy fiatal lány. Nem a legszebb, de nem is rohannak fel fejvesztve a bányarémek a sötétből ijedtükben. Leül mellém a bárszékre. Előhúz egy ezrest. Kér a csapostól egy 'Jégert', egy duplát. (4cl), kissé elgondolkozik... "tölts bele még egy duplát" (4cl; 4+4=8cl), fizet, lehúzza, s kér: "mégegyugyanilyet" A szavak kissé összefüggéstelenül törnek elő ajkai közül. Nem csoda, majdnem egy dl 'jéger' hirtelen el tudja zsibbasztani a berendezést. Újból fizet, s lehúzza a második dupla-duplát. Neki szegezem a kérdést: mire fel az egyedüli ivás? S hogy-hogy ily korán?? A válaszból nem értettem mindent, egyrészt mert azzal voltam elfoglalva, hogy a fröcskölő nyálát mielőtt letöröljem magamról, egyrészt meg azért mert a kicsit több mint 1,5 dl 'jéger' végképp betett a nyelvi műszereknek. Mindössze annyit sikerült kihámozni, hogy: "épp tanulok... kell egy kis ... kikapcsolódás... vizsga... nyelv... basszameg". Miközben felém beszélt, éreztem, hogy nem csak a 'jéger' volt már benne. Aztán mondta a pultos, hogy minden reggelét így kezdi, délben szintén megy az adagért, este szintúgy. S közben étkezés helyett a folyékonykenyeret preferálja. Mérhetetlen szánalmat éreztem. Itt újra csak az ötlött fel bennem, hogy az alkohol nem biztos, hogy a legjobb megoldás a problémák elöli menekülésre.
Holnap, ha esik, ha fúj, dolgoznom kell. Muszáj. Különben nem bírom ki. Ez az én alkoholom. 

Volt egy elképzelés. Volt egy vágy, egy álom. Ami céllá változott. 

Az emberek változnak. Ha akarják ha nem. Én is változtam, és te is. Noha nem oly mértékben, hogy az túlzottan észrevehető lenne. Talán ott rontottam el, hogy hagytam magam szabadesésben zuhanni a történésekkel. Talán nem. Ha mindez kimarad az életemből, mindenképpen szegényebbnek, kevesebbnek érezném magam. Új célokat találtam, azaz a régiekhez vezető utat is megleltem. Csak épp eddig még nem volt merszem rálépni. Egy ideje már csak egy helyben toporogtam, félve a változástól. De mindig ez van ha belemegyek bármilyen kapcsolatba. Most írnám azt, hogy nem való ez nekem... De nem teszem, nem élek vissza egy számomra nagyon kedves ember szavaival. 
Egy éve azt mondtam úszok az árral, akkor ezt úgy gondoltam, a kis kenummal és evezővel a kezemben... Az idő teltével észre sem vettem, hogy elhagytam az evezőmet, neki csapódtam valaminek ami ketté törte a kenut is. Most erre eszmélve csak azt veszem észre, hogy az ingatag gumicsónakban kezemben egy darab bottal próbálom löködni magam előre a kiszáradt folyómederben. Aztán jön az az égtelen mennydörgés... Az eső szakad, a folyó ismét feltelik vízzel. Már nem a száraz porban kell erőlködnöm, hanem a sikamlósabb sárban csúszkálok előre. Idővel újra feltöltődik a folyó, s újra száguldhatom az ismeretlenbe. 
Tán jobb lett volna ha sosem engedek 'barátokat' az életembe. Legalábbis nem ennyit. Persze volt időszak mikor jó volt velük, de aztán elkezdődött a minduntalan bekövetkező tragédia. Ki volt köztük a legoptimistább? Ki volt az ki mindegyiknek segíteni akart, mert balga módon barátként tekintett rájuk? Tudjuk, költői kérdés...
Mit kaptam tőlük cserébe? Pesszimizmust pár tonnát, egy helyben toporgást. És egy olyan érzelmet amit tudom hogy nem lett volna szabad. Mert igen, tőlük, miattuk vesztettem el az evezőt, s a kenut is. Még jó, hogy időnként volt ki emlékeztessen rá, hogy ezek nélkül -hiába tudok úszni- a folyó úgy nyiffant ki mint a tűz a trollokat. (semmi perc alatt); és bedobott nekem egy csónakot meg egy botot... 
Elfelejtettem, hogy miért nem akartam népes baráti tábort. Ha sokan vannak csak a nyűg van velük. Igazán megelégedhettem volna azzal a párral ami volt. Igaz ezek is cserélődnek. Bár úgy érzem most van egy aki  még sokáig hasonlóképp tekint rám. S viszont.
Nem megy nekem ez a túlzott nyíltság. - nem akarom hogy mindenki lássa éppen mit érzek, elég ha azon kevesek látják akik elől már nem is tudnám eltitkolni-  Fel kell mennem a padlásra előkotorni a régi cókmókjaim pár példányát. 
Nem szeretek másoktól függni, pedig most pont ez a helyzet. Igen, a munka. Tegnap már visszahívott valaki, és közölte, hogy most nem ér rá, később visszahív. Fasza kilátások... 
El kell mennem futni. Vagy bármit csinálni amiben fizikailag elfáradok. 

Álmodom a valóságot, vagy a valóságban is álmodom? Ki ennek a megmondhatója? Ismét a vizet használom tükörként, s ha belenézek már nem egy elmosódott, torz képet látok. Minden mit elém tár a víz, én vagyok. Tudom mit akarok, tudom, hogyan tehetem meg mindazt amit kell. De nem tudom hogyan fogjak hozzá. A hullámok zavarnak. Melyeket a szél korbácsol nagyra. Csodálkozom, hogy még így is tisztán kivehető marad a kép. Lépnem kell. Bár a szél ellen nem sokat tehetek. Egyszer csak elmúlik. Olykor érdekes képek lepik el agyam. Nem hiszek benne, de mégis olykor kíváncsivá tesz, mi van ha mégis eljő az utolsó nap? Nem félek tőle, balgaság lenne. Pusztán a kíváncsiság vezérel, hogy feltegyem a kérdést. Egy biztos. Ha eljön, a szél is megszűnik, s akkor tisztán látok majd. Még az is kisülhet, hogy előnyt kovácsolok mialatt mindenki birkamód berezel a farkastól. Résen kell lenni. Csendben lapulni, és figyelni mikor jön el a lehetőség a kitörésre. Lassú vagyok. A megszokottnál sokkal lassabb. Kiélvezem minden pillanatát a nyugalomnak. A mozdulataim szinte állnak, s különös érzést nyújt ha bármihez hozzá érek. A kívülállók tébolyultnak hinnének, ha látnák miként "simogatom" magam. Az izmaim pattanásig feszülnek, az elmém megnyílik, a hallásom kiélesedik, a látásom... Nos az az egyetlen ami talán romlik. Bár lehet azért, mert most nincs szükség rá. A légy megállt a levegőben, csodálkozik, mert hallom szárnyának rebbenéseit. Nem hiszi el, hogy ilyen létezik. A hűtő zúgása kezd őrjítővé válni. A testem kezd lázasodni, a folyamatos feszültségtől. A légy tovább repül. A világ ismét gyorsulni kezd. A test csak nem enged, a látás nem javul, a hallás nem romlik. Hallom mit suttognak a szomszédban. Fura érzés. Pont mintha álmodnék. Pedig most biztosan ébren vagyok. Nem tudnék aludni. Akkor hát megélem az álmaim? Majd ha elül a szél megmondom, de addig is figyelek.