Az ember nem változik. Olykor igyekszik, de alapvetően soha nem lesz képes megváltozni. Ideig óráig talán sikerülhet, de hosszabb távon sosem. Azon morfondírozom, hol szúrtam el. Nem ezt. Hanem úgy általában az egészet. Van aki eltaszít a bajban, a másik jön, tapad aztán mikor felé fordulnék hanyatt homlok menekül. A torkom elszorul eme szerencsétlenség tapasztaltán. Lassan tényleg kezdem azt hinni, hogy bennem van a hiba. Vajon lenne értelme újra elfordulni az egésztől? És ha megteszem akkor nyerek vele valamit? Vagy inkább vesztek? Bár veszíteni nem tudok. Már nincs mit. Nem látom értelmét a tetteimnek. Persze a munkában elért eredmény látható, és értelme is van. Már ha eljutok a végéig. De minden más elméleti, és nem kreatív tettek feleslegesnek tűnnek. És valóban nem értékeli senki. Na jó ez kicsit túlzás de... Nem látom értelmét a suli folytatásának sem. Elvonulnék végre. Valahova messzire. Ahol senki nem ismer, és senki nem is akar megismerni. Csak lenni, élni, nem gondolkozni. A pár évvel korábbi esetek hatására elindult egy változás, amit azt hittem végleges. Tévedtem. Jött valaki aki kicsit lelassította a folyamatot. Aztán ezt követően egy másik illető szinte teljesen visszafordította. Tehát megcáfoltam önmagam. Az ember mégsem változik. Csak körkörösen beleesik ugyanabba a kibaszott hibába. Vajon van kiút ebből a csapdából? Lehetséges egy kiskaput találni amivel végre előre haladhatunk?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.