Éjszaka 23:41. Nem jön álom a szememre. Egyedül vagyok, agyalok. Mindig is a miértek foglalkoztattak. Miért így működik, miért úgy kell csinálni, miért történnek úgy a dolgok ahogy?! A miértek világában élek. Tudni vágyok mindent ami a színjáték mögött, a falak túloldalán van. Ezért tanulok még mindig. Ezért csináltam ennyi szakmát, ezért élek úgy ahogy. Az ajtó nyitva, a sötét éjszakára tárva. Madár zaj tolul be rajta. Vajon miért énekelnek ilyenkor? Mikor egyedül maradok a gondolataimmal mindig a miérteket keresem. Most is. Miért pont neki? Miért pont most? Holott ezekre a kérdésekre sajnos tudom a választ. Elment, s már sosem jön vissza. Hátra hagyott egy rakás megválaszolatlan kérdést, olyanokat mint például: "Ez meg mi a szösz?" "Ez minek az alkatrésze?" "Ezt hogy a fenébe kell összerakni?" "Hol a bánatban lehet az?" Hogy ezek a kérdések ne zaklassanak munkába temetem magam. De vajon meddig bírom ezt így? Valójában egészen addig nem is érdekel míg ki nem borul a bili. Soha senkinek nem kívánom azt amit mi átéltünk. A kezeink között halt meg.  És nem értettük az utolsó szavait. Vajon segítséget kért? Vagy csak közölte, hogy szeret minket? Ahogy elernyedt a teste és hátra bucskázott a feje, a mai napig élesen él bennem. Mikor észre vettem, hogy nincs pulzusa, dühömben ütni kezdtem a falat, de csak felületi horzsolás maradt. S az is kezd már múlni. Bár azt kívántam soha ne gyógyulna be a seb amit akkor szereztem amikor még az élet utolsó szikrája nem távozott belőle. Lassan kezdett csak múlni a bizsergető fájdalom. De a fene egye meg gyógyulni látszik. Eleinte azt reméltem, hogy majd akkor fog csak begyógyulni ha már a lelki seb is enyhül. Tettem is ez ügy érdekében; nap mint nap lekaptam róla a sebet, hogy újra érezzem azt a fájdalmat amit akkor éreztem mikor még volt remény. Elkezdtük az újra élesztését, ütemesen nyomkodtuk a mellkasát, lélegeztettük, míg ki nem értek a mentősök. Berontottak a házba, félre penderítettek, s átvették az újraélesztést. Anyut folyamatosan beküldtük, hogy ne nézze, majd mi vigyázunk rá. Egy órán át dolgoztak rajta, s mi azt vártuk, mikor szólnak, hogy hozzák a hordágyat. Nem mondták. Csak felírták az időt, és szomorú szemmel bámultak ránk, és közölték, hogy hívták a hullaszállítókat. Én hívtam fel a rokonokat még aznap reggel, hogy mi történt. S én szóltam a mamának is. Át jött, lerogyott mellé és csak üvöltött. Folyamatosan lerántotta róla a lepedőt. Nem bírtam elfogadni, hogy meghalt. Nyitott szájjal feküdt a folyosó közepén, és nem mozdult. Mondhatom mindenki azt várta, hogy horkantson egyet, mert pont így szokott aludni is mikor horkol. De nem tette. Hamvasztottuk, ahogy kérte. Az én cipőmet kapta az utolsó útra. Az egész dologban az nyújt egy kis fényt, hogy tudta: szeretem, bár ezt sosem mondtam neki. Az élet megy tovább, csak csöppet nehezebben. Ma megnéztem egy filmet. Happy end lett a vége. De bármi más filmet megnézek, mindegyiknek az a vége. Ha körül nézek magam körül mindenhol "boldog embereket" látok. Noha boldogságuk bőven hazugságon, színjátékon alapul. De ezt ők nem tudják. Nem akarják tudni. Tudtam eddig is, hogy az élet nem tejfel. Keményen meg kell küzdeni mindenért. Ez a láng most erősen megcsappant. Tudom, hogy be kell fejeznem az egyetemet, és be is akarom, de vannak pillanatok mikor nem, hogy nem érdekel, még a folytatáson is elgondolkozom. De mindig eszembe jut, hogy apu mennyire örült neki, hogy már többre vittem mint ő. Mindig neki akartam egy kicsit megfelelni (s persze magamnak). Eztán csak az emlékének fogok. Szombat esténként körülnézek a buliban, de már nem tudok nevetni az embereken, (csak a nagyon kirívó példányokon) csillapodott a szarkazmus, és enyhült az egoizmus. Úgy érzem az urnával együtt engem is eltemettek. Legalábbis eltemettem magam, az igazi énem. Tudom, hogy ki kell ásnom magam a gödörből. S ez menni is fog. De nehéz. Ha hasonlatot kellene mondanom, csak az jut eszembe, hogy leszaggatott körmökkel kell ásni egy lyukat puszta kézzel. Minden véres, és pokoli fájdalmak gyötörnek, de te ásol tovább, mert nem állhatsz meg, az élet nem áll le. Újra neki álltam edzeni. Érzem, hogy sok volt a kihagyás, de most egy olyan erő hajt ami ezerszer hatásosabb (ilyen szempontból) mint bármi más. A düh, a harag. Ahogy elborul az agyam nem érzem, hogy meg kéne állnom, csak szétcsúsznak a kezeim. Ez az este jó volt rá, hogy mindez kiderüljön. 
Egy ideje, már mozgolódott bennem ez az egész. Talán kissé megkönnyebbültem, hogy leírtam. 

Kint langyos - már már- meleg szél erőlködik, s közben a röpképes teremtmények csacsogása zavarja a csendet. Belegabalyodok a gondolataimba. Minden cikázik össze vissza. Az álom csak nem akar jönni, de már nem is bánom. Kellett ez ahhoz, hogy kissé lenyugodjak. Viszont most elkezdett fájni a gyomrom. S jóval több ősz szálat fedeztem fel sörényemben mint ez előtt. Talán a sok idegesség és a kevés pihenés az okozója. De állítólag nekem jól áll, így nem foglalkozom vele. 

Szóval a happy end, és a miértek. Miért mindenki más (közzel - hellyel...) élete happy end? Ezzel a kérdéssel csak az a bibi, hogy erre tudom a választ. Mert ezek az emberek nem akarják tudni a miérteket. 
Eljátszottam a gondolattal, hogy olyan leszek, mint ők. De én nem tudok, nem vagyok képes beállni a sorba birkának.

0:58

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.