Megpróbálom leírni a leírhatatlant. Azt mi legbelül van, létezik, stagnál. Olyan mintha üres lenne, de mégsem. Olyan mintha folyton áhítozna valami után, pedig nem. Olykor elnehezül, máskor meg szabad, mintha nem léteznének korlátok. Gyakran mélázok ezen mostanában. Lenne mi lekössön, de jelenleg ezt a hátam közepére nem kívánom, bár kötelesség. Viszont mikor engedek magamnak egy kis pihenőt... Nem tudok leállni akkor sem. Az agyam aktív, sürög - forog szüntelen. Hiába ordítok vele, hogy elég legyen már, mintha süket lenne, csak folytatja a kattogást megőrjítvén engem. Az éjszakáim lassan teljesen álmatlanná válnak. S így hiába a "helyes" táplálkozás, egyszerűen befogadásra képtelen lesz az elmém. Ha megállok, valójában csak egy másik ösvényen kezdek el rohanni, míg vissza nem kanyarodom a kényszerű útra ahol csak sétálgatok. Mit kéne tegyek, hogy kicsit kikapcsoljam magam? Talán egy kis pihenés valahol távol, -távol ettől az országtól- jót tenne. 

Ez jó ötlet volt, kicsit enged a szorítás, kicsit enged a kötelező útból. Most úgy érzem egyszerre futok az egyik, s sétálok a másik úton. Talán ez lehet a teljes összpontosítás előszele? Hát remélem, azaz ajánlom... 
Két út, holott számos más lehetőség is akad. De amíg az egyik megvan addig nem tudok rátérni másikra. De vajon melyik a helytelen út? 
Volt már rá példa, de nemrégiben megismétlődött. Minden ok nélkül rám tört a zúzhatnék. Ember feletti erőt éreztem, s hogy bárki álljon is elém, átgázolok rajta. Mintha a testem pontosan tudta volna mit akarok tenni -még jó, hisz az enyém...- ebből az erőből merítve megvédett a hiába való károkozástól. Többnyire a saját magamban okozott károktól voltam védve. Hiába ütöttem, hiába dörzsöltem, a bőröm csak nem akart engedni. Az izmaimmal együtt a bőröm is acél keménységű lett (azért volt mi eddze kicsit). Úgy gondoltam, ha látom, hogy kiserken egy csepp vérem megnyugszom. De azt látván, hogy egy karcolást sem tudok ejteni csak még jobban elöntött az elkeseredett düh. A harag és tehetetlenség egyvelege bénította meg az agyam. Nem gondolkoztam csak ütöttem. Mindhiába. Az első esetből tanulva, könnyebben ment a megnyugvás, bár időbe telt mire feldolgoztam, mit is kell tennem. Azóta sem tudom, mi hozza ki belőlem ezt. Ha van, ha nincs akkor is előjön olykor ez a szörnyeteg. Bár csak egyszer volt belőle problémám, s akkor is egy régi ellentét látta kárát (vagy épp elégtételét). Miután lehiggadok, nem marad más csak az üresség, a remegés, a sírhatnék. Úgy gondolom, ez az utóterméke annak... 
Végre, kifogyott a tollam...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.