Hajnali 2 óra. Megint nem tudok aludni. Valószínűleg megint túl fáradt vagyok hozzá. Ha el is alszom reggel már korán felébredek, felkelek, mert nincs jobb dolgom. Nem tehetek mást. Bár az is előfordulhat, hogy nem is merek elaludni. Már több mint egy hónapja mindig ugyanazt álmodom. Ugyanazt a borzalmas reggelt. Nem mondtam senkinek eddig, mert úgy gondoltam el fog múlni. De nem. Csak nem akar. Napról - napra felkelek, este lefekszem s minden nap újra össze és össze török. Ezt nem láthatja más, senki. Nem hagyom. Nem engedhetem meg, hogy más ily mélységesen belém lásson. Aki nem tud róla észre sem veheti a szenvedést, a fájdalmat. Szalmaszálon táncolok. Jobban mondva magam vagyok a szalmaszál, mely hízik s görbül midőn új nap kél, s ezzel újra megtörök. Míg egyszer végleg el törik. Meddig és hogy bírom? Ki tudja?! De az biztos, hogy nem adom fel. Én vagyok a támasz öcsémnek, és anyumnak. De nekem ki a támaszom? Engem ki fog felemelni ha elesek? Ami azt illeti van valaki. Valaki aki tán nem is tudja, hogy mennyit segít. Sejti ugyan, hogy támogat, de el képzelni sem tudja mennyire. Ez idáig nem említettem neki, s eztán sem szándékszom. Nem akarom, hogy ezzel plusz terhet akasszak a nyakába. - Van elég problémád így is. - Rossz szokásom, hogy nem akarok lógni koloncként senkin. 
Furamód még most is dalolásznak a madarak. Ez sajnos gondolkozásra késztet. De legalább kellemes nótát nyomatnak, így nem borús agyalás a vége a dolognak. Sokat tanultam tőle. Az életről, a munkáról, s az emberekről is. Bár utóbbiakról saját felfedezéseim is vannak. Sok emberrel az a baj, hogy túlságosan előre gondolkoznak, terveznek, csak épp nem tesznek ezekért a tervekért. Én is tervezek, de sajnos nem látok. Kipattant a fejemből, hogy majd kell egy autó. Tettem is ez irányba. Nyitottam egy új bankszámlát, vagy betétet, megtakarítást nevezzük bárhogy is... Az oda tett pénzhez nem tudok hozzá nyúlni, csak ha személyesen megyek be. Amikor tudok teszek be egy kicsit, s majd ez szépen gyűlik. Az autóra. Ez volt az utolsó épkézláb ötletem már vagy három hete ami hosszabb távra szól két napnál. Azóta egyszerűen nem tudok előre gondolkodni. Nem tudom, mit teszek, mit csinálok ha vége a magic projektnek. Mert lassan annak is eljön az ideje. Talán mire vége, egy kicsit kitisztul az elmém, s már nem mindennapos lesz a reccsenés. Olykor napközben is elkap a letargia, de ezeket a felindulásokat sikerrel kezelem. Nem látom ugyan az utam "végét", de tudom, hogy mit szeretnék. A már korábban elképzelt dolgok megmaradtak, csak épp elföldeltem őket. Tudom, hogy meg fogom őket valósítani, de most még bennem van, hogy mi lesz anyummal? Ha én eljövök ki vigyáz majd rá? És öcsémre? Tisztában vagyok vele, hogy nem lehetek mindig ott mellettük. S eddig ez irányban is tettem lépéseket. De most... Félek attól, hogy ott rothadok meg abban a pici koszos faluban, egy rabszolgatartó kezei alatt gályázva. Persze, tudom, hogy ez nem így lesz. Legalábbis ha sikerül kicsit kitisztítanom az agyam akkor tudom. Ez megint kicsit összevisszaság lett, a szokásosnál nagyobbak az élek az írásban. 

A szomszéd műsort adott... Most ért fel, én meg kimentem rágyujtani egyet. Az ablak előtt a függöny nem volt elhúzva, s ő meg a barátnője lefekvéshez készülődtek. Pasiból vagyok így végig néztem. Semmi extra, de azért meg kellett állapítanom, hogy a szomszéd lány csöppet meghízott. Viszont a barátnője nem rossz, de - miért is ne lenne mindig egy "de"? - az arca nem tetszik, sem a haja. Az a most divatnak számító félig kopasz félig semmilyen haja van...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.