Ismét Keszthelyen. Az elmúlt időszak elég zűrös volt. 14 éves korom óta nem volt ennyi ideig otthon mint március óta. Igyekeztem emberek közt lenni, mert feldobott az új, az ismeretlen. Akkor és ott elvesztettem nem csak valakit hanem valamit is. Elvesztettem önmagamból egy darabot, minden palást s álarc a semmibe veszett. Sokáig tartott mire újat csináltam de talán mostanra elkészült. Kezd tisztulni a kép bár még koránt sem olyan mint volt. S tán sosem lesz újra olyan. Voltak barátaim is akárcsak maszkok. De utóbbival együtt a barátok is az enyészeté lettek. Egy maradt csak kibe kapaszkodhattam. Bár valószínűleg őt ezzel a ragaszkodással tettem kétkedővé. Most újra itt vagyok Keszthelyen ahol megszületett az első álarc arra hivatottan, hogy leplezzem mindazt ami nem tartozik másra, de mégis emberek közé tudjak menni. Azzal, hogy mindez elveszett, elvágtam magam a külvilágtól egy időre. De ez nem mehet így tovább. A nyáron dolgoztam mint egy állat, hogy felejtsek és ne kelljen gondolkodnom semmin. De ez sem megoldás. Ha nem agyalok akkor addig kísér míg a megoldást meg nem találom. Volt pillanat mikor úgy gondoltam minél később jön el az agyalás annál kevésbé lesz fájdalmas. Tévedtem. Ezért szépen apránként kezdtem boncolgatni a fájó szálakat. Némelyikük a húsomba mart, némelyik megvágott akárha a friss papír - észrevétlenül. S volt amelyik egyenesen az arcomba löttyintette forró igazságát. A tények nem változnak. Soha nem is fognak. Az álmok egyre csitulnak, kezdenek megnyugodni. Legalábbis ez a látszat. Valamit ki kellett találnom, hogy újra emberek közé tudjak menni. Hogy ne az legyen az első kérdés: "Hogy vagy?". Ami pozitív, hogy ezen időszakban sem felejtettem el önmagam. Ekkor is folyton figyeltem és tanultam bárkitől bármit ami hasznos lehet számomra. 
Most, hogy esik, újra átélem az első írás mámoros ízét. De régen volt már. S mennyire megváltoztatott mindent. Az ember hajlamos azt hinni, hogy rossz után jó jöhet csak és csak ölbe tett kézzel kell rá várni. Megsúgom: Nem így van. Ha az ember csak elvegetál akkor a jó nem fogja csak úgy megtalálni, ellenben a rosszal. A jóért tenni kell. Elmélázva ezen rájöttem, hogy hiába dolgoztam egész nyáron, a jót azzal nem alapoztam meg. Persze eredménye van, csak számomra nem releváns. Van egy épület két részre osztva, hivatalosan, műhely és garázs. Az előbbiben valószínűleg nem fogom degeszre keresni magam, bár tuti születik ott pár jó ötlet a tűzben izzva, s kemény kovács kezek megmunkálása által. De jelen állás szerint az egész arra volt jó, hogy ne az udvaron "ázzon" a drága szerszám. A kemény munka meghozza gyümölcsét? Lehet nem voltam elég kemény, sőt biztos. Nem mondom, hogy hiába izzadtam reggelente a fent említett kovács kezek keményítése céljából, de látszatja kevéske van. Többet bírok, tovább. És ennyi. Kissé elkalandoztam más irányba, de alapvetően így meg tudom mutatni, hogy sikerül valamelyest könnyíteni az agyalás okozta fájdalmakon. Néha kell a kicsapongás, néha kell egy másik út amit bejárhat az ember. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.