Kell egy hely. Egy olyan ahová bármikor betérhetek. Ahol elbújhatok a világ elől gondolkozni. Ahol nem zavar senki. Egy hely, ahol nincs semmi. Pusztán a sötétség, fény nélkül, csupán egy pad ahová leülhetek, gondolkozni. Távol a világ zajától. Most már rám férne. Csak gyűlik, és sokasodik, ólom súllyal nehezedik az mi belül van. Meg kell találnom a megoldást, hogy letegyem terhemet, különben utat tör magának a külvilágra, véresen szaggatva fel testem és lelkem. Sok próbálkozás volt már, de egyik sem bizonyult tartós megoldásnak. Ilyen talán nincs is. Az alkohol volt az első ami ideig óráig segített, inkább óráig mint tovább. De ez nem megoldás. Aztán a testi vágyak kielégítése hozott nyugodtabb perceket, de viszonylag rövid időn belül ez is hatástalannak bizonyult. A szerelem mint olyan, számításba sem jöhet e téren, az ugyanis csak újabb bonyodalmakat okoz. Volt ami kicsit hosszabb ideig képes volt lekötni a fölös energiákat, de sajnos annak is vége szakadt, s azóta sem lelem a megfelelő ellenfelet hozzá. Igen a vívás. Ez a "sport" olyan fantasztikusan képes volt utat nyitni a problémáknak a külvilág felé, hogy észre sem vettem. Olyankor nem foglalkoztam a problémákkal, csupán az ösztönökre hallgattam. Egy vérengző fenevadat engedtem szabadjára, amik valójában minden terhem képi megjelenésének felelne meg. Ilyenkor az állat kitör, és vagdalkozik, hárít, s újra támad. A szünetekben pedig kifulladva visszatér börtönébe szusszanni egyet a következő mérkőzés előtt. A gong szóra állkapcsait megfeszítve üvölt és már töri is az utat kifelé a következő csatába. Amit nem feltétlenül ö nyer, de mindenképpen kielégül. A vívás, egy volt a legmegfelelőbb megoldások közül. De sajnos már nincs megfelelő ellenfél. Egyedül is próbáltam, gyakorolni, de ilyenkor nincs meg a tűz. Az állat szelíden vánszorog elő, észrevétlen marad s csak halkan szinte suttogva vonyít. 
Volt még az írás, ami enyhített, de van úgy, hogy nincs meg az a hely, ahol írni lehet. Nem tudok úgy írni ha nem vagyok egyedül, ha nem hallom a saját gondolataimat, ha nem érzem magamban az ürességet. Most érzem. S jól esik. Végre egy kis pihenő a folyamatos agyalás közepette. Az áhított csend. A helyet még mindig nem találtam meg, de a csendre végre ráleltem. Nem tudom meddig tart még, de kiélvezem. 
Az utcán sétálva, azt látom, mindenki komor arccal sétál, rohan s azt sem tudja hova megy, csak lépdel tova. A hivatalban a hosszú sor kígyózik, mind csupa ingerült ember. Egyedül én voltam aki... 
Megszakadt a csend. Utálom ezt...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.