Nézd. Ott, fent az égen. A király a kastélyából néz le ránk. Nézi miként tesszük tönkre saját életünket, és csak nevet. Nevet rajtunk, nevet saját magán. Mert mi mást tehetne?

Elszorult torokkal írom eme sorokat, holott nincs okom feszengeni. Legalábbis nem tudok róla. Hiába próbálom lenyelni a gombócot, nem megy. S csak egyre növekszik odabent lassan megfojtva gazdáit.

Éjszaka tudok teljesen ellazulni a csillagok egyhangú csendes fénye alatt. Amikor is a világ halk, alszik. Ilyenkor utat engedek a képzeletnek, had szárnyaljon szabadon. S ő merész módon nem a földi lét alapjait kutatja, hanem nagyra törőn a csillagok felé száguld sebesen, azt hivén, hátha elérheti valamelyiket még hajnalhasadta előtt... Nem tanulta még meg, hogy sosem érheti el, és minden reggel nagyot koppan a csonton ahova vissza kell térnie. Ilyenkor a király kissé megenyhül, s csillapít kacagásán. Így szól a merész képzeletnek; -barátom legközelebb menni fog. Csak még ennél is jobban kell hinni benne.
Ezzel a király visszatér a megszokott hahotához, s a képzelet egyedül marad a többi hasadt darabkával, akik együtt egy kerek egészet alkottak valamikor régen. Egyedül a képzelet maradt meg ugyanannak a szabadságvágyó résznek mint valaha volt. A többiek elfordultak az igazságtól, s inkább a humor felé tekintenek, így könnyebb és kevésbé fájdalmas. 

Vajon az emberek mikor jönnek rá hogy ez így nem jó? Páran kezdik kapisgálni, de még mindig ők vannak abszolúte kisebbségben. Pont mint lassan a fehérek a cigányokkal szemben. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.