Nem is tudom hol kezdjem. Olyan és annyira hosszú és bonyolult, hogy nem látom sem az elejét, sem pedig a végét. Tényleg csak az érzések vannak, amikor hol jók, hol pedig egyszerűen borzalmasak. Nem tudom mit is érzek valójában. Vagy ez is csak ez olyan érzés ami manipulált? Van, hogy teljesen biztos vagyok az érzésben ami bennem lakozik, ilyenkor mindent és bármit csak, hogy ő is... Aztán van amikor totális káosz lepi el az agyam, és akkor felborulni látszik az egész életem. Nem tudom hova helyezni magam, nem tudom behatárolni a lényem. Nem érdekel, senki és semmi. Olyan akarok lenni mint pár hónapja... Szartam a világba éltem, ahogy tudtam, jó volt, mert jól esett. De az nem én voltam. Az álarcok elmosódnak lassan előttem is. Nem tudom mikor melyik van éppen rajtam. Le kéne selejtezni az összeset. Nem tudom, hogy most épp melyik takarja a vonásaimat. Ami a legszörnyűbb, hogy nem tudom melyiket viselem amikor vele beszélgetek. Más esetekben tudom, mert ott motoszkál bennem egy aprócska tüske, hogy ez csak egy újabb maszk. De nála ezt nem érzem. Sőt, náluk. Velük teljesen tudok őszinte lenni. Nem emlékszem hogy nekik valamikor is valótlant állítottam volna. Feltehetőleg volt ilyen, de az nem hiszem hogy szánt szándékkal lett volna. Unom. Belefáradtam. Kell valaki aki mellett végre boldog lehetek. Vagy előbb magammal kéne boldognak lennem? Hisz az megvolt, nem? Ha azt a pár hónapot annak lehet tekinteni... Boldogság? Mi az? Tényleg nem volt még ilyen hogy ennyi ideig aktívan érdekeljen egy lány. Főleg hogy közölte egyenlőre pihenni akar. Felnézek rá, mert képes volt elmondani az igazságot, ahelyett, hogy hiteget. De még így sem biztos hogy a végeredmény mellém áll. Érzem hogy jó lesz. De ugyanakkor tudom, hogy ha ezt érzem akkor csak nagyobb lesz a pofára esés. Ki kéne kapcsolni kicsit magam. Legalábbis az alapvető létfunkciókon kívül mindent. Nem gondolkozik, nem beszél nem érez. Csak megy teszi a dolgát. Pénzt keres, mosolyog ha éppen azt kívánja a szükség. Hiába való próbálkozás, egy lehetetlent kergetni, de ezt nem érzem lehetetlennek. Neki is elmondtam hogy vannak érzéseim, túlságosan is sok. Erre ő megbánni látszott, hogy pozitívan is reagált irányomban, mert nem tudja, nem látja ő sem a dolgok végét.

Rá kell jöjjek ismét. Minden pusztán csak relatív. Nézőpont kérdése az egész. Filozófia. Az írás segít gondolkodni. Nem azért írogatok, mert depressziós vagyok. Hanem mert jólesik. És mert közben teljesen kikapcsolok. Írás közben rá látok a saját gondolataimra. Ez sokaknak elkelne. Az utolsó mondatom bennem volt tudtam. Éreztem hogy valami ott van, és az hogy jó vagy rossz... Csak rajtunk múlik. Igaz külön-külön, de rajtunk áll vagy bukik. Jó érzés a megnyugvás. Olykor könnyfakasztóan jó érzés.

Tényleg üres szavak lennének amiket leírok? Tényleg csak tintafoltok egy fehér papíron? Vagy annál több? Mint ahogyan több az is mit kézzel rajzolsz, valahova. Alkotás, művészet. No de az írás? Persze egy magyar tanár rögtön rávágná, hogy igen az is művészet. De igaza lenne? Elfogyott a türelmem. Majd folytatom ha veszek még pár kilót a közértben.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.