Kutattam utána, mindenhol és bárhol. Kutattam, hogy átadjam neki. A vége felé elkeseredésemben mindenhova benéztem. Nem hagytam ki egyetlen zugot sem, jártam utána a pokolban, s a mennyben is. Nem leletem a nyomára. Benéztem minden ajtón, hátha ott lelem meg azt kinek oda adhatom mi megmaradt belőle. Megrémiszt, ha nem találom meg időben, már nem lesz mit átadni. Hiába való volt minden erőfeszítés, hiába volt minden akarat. Rá kell jönnöm, hogy álmokat kergetek csupán. Nem létezik. Belefáradtam a kutatásba; befejezem itt és most. Nincs több rohangálás. Lassacskán semmivé foszlik az áhított adomány; szívemnek utolsó megmaradt darabkáira senki nem tart igényt. Senki olyan akinek szívesen adnám. Hagyom, hadd porladjon el. Legalább ez már nem okoz több problémát.

Nem mondhatja senki hogy nem próbáltam. Senki nem lökhet a falnak azzal, hogy nem akartam. Mert igenis akartam, vágytam rá, áhítottam utána. De hiába próbálom rátukmálni olyanra akinek nem kell. Jobb híján az álmaimban élek. Ott csak az van amit én akarok. Ott érzem, ténylegesen érzem hogy boldog vagyok. A valóságban inkább fáradt mint boldog. Egy megfáradt fiatal, akire nem ismernek rá a legközelebbi "barátai". A többi nem számít, ők nem léteznek számomra, mozgó hangoskodó gondolkodni nem tudó embertömeg. Nem lenne szabad ily gondolatokat kergetni, hiszen alapvetően optimista vagyok. Bár elég sok téren inkább realista. Sok embert azonnal ki ismerek, s lehet ez volt elég. Mindenkit elemezni szándékszom, s megtelt vele az elmém. Egy kép lebeg a szemem elé, egy olyan kép, ami nem létezik csak bennem. Egy boldog jövő képe. Rá jöttem, ez nem az én elmém szüleménye, hanem azoké akiket eddig elemezgettem. A saját gondolataimra már nem ismerek rá. Annyira elfoglalt, hogy mindenki mást megismerjek, hogy magamról elfelejtettem mindent. Nem tudom, hogy mit szeretnék. Nem tudom hogy hogyan érhetem el azt amit szeretnék, amit ugye nem tudok mi az. Ha ma esik az eső, elmegyek sétálni, hátha kimossa belőlem az ég mindazt a szennyet amit ősszedetem, önnön szórakoztatásomra. Mások személyiségét. Mert mindig tudni vágytam. Mindig a gondolataikat akartam tudni, s ezért bármit megtettem. Általában csak nagyon ritka eset volt, hogy ne tudjam mire mit fog válaszolni bárki, akivel beszélek. De most betelt a pohár.

Ami hiányzik, azt nem kaphatom meg, hát eldobom amit adhatok neki. Hátha rátalál és visszahozza nekem, egy szép napon.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.