Volt egyszer egy ember, ki nagyot álmodni nem mer. S volt még egy, ki teljesen megváltoztatta az előző krapek szemléletmódját. Csodás idő van odakint, nekem meg bent kell ... fortyognom a piszkosfehér falak közt. Tengernyi dolgom lenne, s nem tudok választani köztük. Azaz van egy mi fontosabb a többinél. Írtam róla egy oldalt, s ezzel befejezettnek tekintettem a dolgot, s inkább nekiálltam mást, másért írni. Hogy mit? Ezt. Miért? Mert jött az ihlet a fél tizenegyes pesti expresszvonattal. Számtalanszor megszáll az eufória, s számosszor kénytelen vagyok elnyomni a késztetést. Ha meglátok bárminő csodásat elgondolkozom dolgokon. Mindig egy a vége: ennél is van csodásabb, ennél is van sokkalta mesésebb. Megmagyarázhatatlanul húz a messzi táj, s elmét veszítve igyekszem odajutni. Annyisok rá nem méltó ember is képes volt odajutni... miért pont én lennék akinek nem jön össze nemigaz? (és itt nem a fanszőrzetre gondolok) Mitől lesz valaki méltatlan valamihez? Csupáncsak az átlagon aluli hozzáállásától. No meg az észveszejtően kicsi iq-jától...

Ahogy jött, úgy ment is...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.