A felejtés hatalom. Hatalom mindazok számára akik tudják hogyan kell, és mikor. Az emlékezés tehetség. Egy olyan tehetség amiért sokan sokmindent adnának. De a felejtésért már kevesebben tolongnának. De azon kevesek az életük egy részét adnák érte. És ez egy átlag ember számára felbecsülhetetlen érték. Az élet minden pillanata emlék csupán, rögtön azután miután tovaszáll.

Egy állapot. Egy olyan mely egyszerre okoz örömet, bánatot, rettegést, elfogadást, és még valamit. Valamit amit eddig senkinek nem sikerült megfogalmaznia. Amolyan földöntúli érzés. (bár ez ugye nem lehetséges mert a földön érzik szóval mégsem azon túli) Ezt éreztem mikor a jeges szél belemart a testembe, s néztem a háborgó víztömeget miként nyaldossa a kemény partszakaszt. Elösször mintha jéggel borították volna testem azon pontját, aztán átment kavargó lángcsóvává, ami égette testem. Aztán már nem éreztem semmit. Csak az ürességet. Tudtam hogy éreznem kellene az imént még oly annyira valóságos jeges orkánt, vagy a pokol tüzénél is melegebb tűzgolyó érintését. De nem éreztem semmit, csak a hihetetlen ürességet. Egy űrt amit soha senki nem tud betölteni. Békés hely volt az számomra, nem kellett semmire gondolni, nem kellett semmivel foglalkozni. Nem volt olyan hogy gond, probléma. Sőt megoldás sem volt. Kérdés meg aztán végképp nem. Csak a semmi, volt velem. Azt vettem észre hogy csukva van a szemem, a golyók mégis szélsebesen pörögtek petyhüdt üregeikbe, és láttak. Láttak valamit amit nem kellett volna látniuk. Tudtam hogy csukva van a szemem, de mégis láttam. Láttam egy partszakaszt, hasonlót mint ahol megtépázott a két ellenséges (vagy éppen testvéries?) természeti elem. De mégsem olyan volt. Mintha álmodtam volna, ha akartam hallottam a körülöttem levők zsibongását, de nem akartam. Ott csend volt, illetve csak a szél zúgott de nem érintett, mintha üveg mögül néztem volna, pedig nem. éreztem a jéghideg víz cseppjeit arcomon, de csak tudtam hogy hideg, csak a nedvességet éreztem, a hőmérsélet még mindig nem hatott rám. Halgattam a szívverésem, a lélegzetvételem minden egyes mozzanatát. Megértettem, hogy itt nincs semmi más csak az amit szeretnék. Megtaláltam az agyam egy olyan szegletét ahol egyedül lehetek magammal, távol a világ kínjától, távol minden tisztátalan eszmétől, mellyel fertőzi a mai társadalom a népet alkotó hústömeget. Itt kipihenhetem magam, de tudom nem lehetek örökké ott, s nem is akarok. De jó tudni hogy itt elfeledkezhetünk minden gondunkról. S cserébe oda adjuk életünk egy részét a feledésnek, addig míg itt vagyunk, nem emlékszünk rá. Arra sem hogy mit vagy miért adtuk kölcsön a homálynak az életünket.

A feledés, és az emlékezés szorosan összefonódik. Emlékezz, hogy van egy hely ahol minden gondodat elfelejtheted. Csak meg kell találni ezt a helyet.

Ezt sokan úgy hívják meditáció. De a közhiedelemmel ellentétben nem kell hozzá zümmögni vagy berregni ahogy a drága pénzért dolgozó oktatók ezt az agyatlan húscafatba sulykolják. Nem. Itt csak tudni kell felejteni, még ha csak kis időre is. Van aki alkalmas rá, és van aki nem. Aki alkalmas az próbálkozhat, és sikerrel jár. Aki alkalmatlan az meg hiába fizet sokat egy-egy óráért amit zümmögéssel, berregéseel és egyéb hangutánzó baromsággal tölt, ne is álmodjon róla hogy megtalálja azt a szent helyet ahol jól érzi magát.

Ezt felejtsem el? Vagy minden mást? Mindent amit eddig írtam, innen jött. Ebből az űrből. Azt hihetné az ember hogy ha valami üres akkor ott nincs semmi. Pedig mindenhol van valami, mert a semmi is valami.

Köszöntem jó éjszakát.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.